Nyomtatás

 

Az Érem

azerem

A folyóirat életében a Magyar Numizmatikai Társulat által történt megjelentetés idején két nagy periódust különíthetünk el, amelyeket mindvégig meghatározott a szerkesztők személye. Az első nagy korszakot, amely 1922-től 1942-ig tartott, Szentgáli Károly — 20 éven át állandó szerkesztő — neve fémjelzi. A második nagy korszak nyitó éve 1955, amikor a folyóirat újbóli megindításának feladatára háromtagú szerkesztő-bizottságot bíztak meg Huszár Lajos, Király Ferenc és Pávó Elemér, 1957-től 1969-ig pedig a külföldre távozott Király Ferenc helyett Kupa Mihály személyében. Az Az Érem életében ezt követő korszak 1970-től veszi kezdetét, amikor a folyóirat céljainak megfelelően átkerül a gyűjtők társadalmi szervezetének, a kezdetben Budapesti, majd 1973-tól Magyar Éremgyűjtők Egyesületének kiadásába.
1922-1942

A társulat közel 20 évvel a Numizmatikai Közlöny megjelenése után útjára indította második folyóiratát Az Érem címmel. Ezt a kiadványt, mint ezt az első szerkesztő, Szentgáli Károly az A mi célunk című előszavában megfogalmazta már kifejezetten az éremgyűjtők szolgálatába kívánta állítani: „Céltudatos gyűjtőket nevelni lesz legfontosabb célunk, mert be kell vallanunk, hogy bármely ágazatát nézzük a magyar numizmatikai tudománynak, akár pénztörténetünket, metrológiánkat, akár leíró érmészetünket, oly mélységes hiányokat észlelhetünk, amelyeket csak sok kutató munka pótolhat.” Míg a Numizmatikai Közlöny fő feladataként a numizmatika tudományos művelését jelölték meg, addig e folyóirat célját így fogalmazták meg: „…amit az Az Érem mond, az mind legyen gyakorlati értékű”. A gyűjtők tudatossá nevelésén túl másik legfontosabb feladatuknak a tanulóifjúság érdeklődésének felkeltését tekintették. Mintha napjaink problémáját is megfogalmazná a tanár Szentgáli Károly, amikor kifejti: „…a tanulóifjúság elhanyagolása azonban egyenesen tudományos haladásunk rovására megy. Oly vérveszteség ez, mely lehetetlenné teszi, hogy e tudomány oly mértékben fejlődjön ki hazánkban is, mint más művelt népeknél”. Először folyóirat helyett egy kézikönyv megjelentetését tervezték, ezt azonban a mostoha anyagi viszonyok nem tették lehetővé, így született meg az időszaki kiadvány gondolata.

Az 1922. március 9-ei választmányi ülésen hozták meg a határozatot a Numizmatikai Közlöny mellett még egy kisebb terjedelmű, lehetőleg havonta megjelenő folyóirat kiadására. Szerkesztésével Szentgáli Károlyt bízták meg, aki az ugyanez év április 13-i választmányi ülésen már a következő javaslatot tette: „a Közlöny társfolyóiratának címe legyen Az Érem, Közlemények a régi pénz- és emlékéremgyűjtők számára”. Az anyagi lehetőségek áttekintése után a szerkesztő kérte a választmányt a havonkénti megjelenés határozatának évente ötszöri alkalomra történő megváltoztatására. A kiadvány terjesztését a tagokon kívül javasolta az iskolák, tanítóképzők, múzeumok és könyvtárak felé is kiterjeszteni. A folyóirat céljain túl ennek szükségessége abban is rejlett, hogy az iskolák többsége ezidőtájt kisebb-nagyobb saját éremgyűjteménnyel rendelkezett.

Az elképzeléseket, javaslatokat, határozatokat alig két hónap elteltével tett, nevezetesen az Az Érem első 1922. év január-áprilisi számának megjelenése követte. Az első számban az éremtan majd minden területéről közreadtak kisebb közleményeket. Az első szám tartalmát a folyóiratot bevezető „A mi célunk”-on túl a Magyar Numizmatikai Társulat bemutatása, a gyűjtői tevékenységről szóló általános bevezetés, a pannóniai pénzverést taglaló tanulmány, a császárok alapvető, a római pénztörténethez nélkülözhetetlen felsorolása, rövid összefoglaló II. Rákóczi Ferenc pénzveréséről, valamint technikai-restaurálási ismereteket is nyújtó, az ezüstérmek konzerválásáról szóló közlemény adja. Ez a tematika a jövőre nézve is előrevetítette a szerkesztés tudatosságát, melynek alapja az az igény volt, hogy a folyóirat valóban nyújtson bevezetést az alapvető numizmatikai ismeretekbe.

Az első periódusban éppen 10 évfolyam jelent meg. 1922-ben a tervezett öt számot sikerült három füzetben kiadni, amelyek példányszáma egyenként 500 darab volt. A teljes évfolyam előfizetésének ára ekkor 100 koronát tett ki. A következő évben anyagi nehézségek miatt nem tudták megjelentetni a folyóiratot. Az 1923. november 8-i választmányi ülés jegyzőkönyve örömteli változásról ad hírt: a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a vezetőség kérelmére 500.000 korona értékű segélyt utalt ki — a folyóirat életében először és utoljára — az Az Érem megjelentetésének támogatására. Így a második évfolyam 1924-ben egy kötetben az előző számok „Megjelenik évenként 5-ször” feliratától eltérően „Megjelenik időközönként” módosítással került az olvasók elé. Évi előfizetése díja 10 ezer korona volt, amiből kitűnik az infláció elborzasztó mértéke: évi előfizetési díja éppen százszorosa az első évfolyam árának... A közlöny kisebb testvérét ezután 1928-ig folyamatosan ki tudták adni évi egy, 1927-ben két számban. A harmadik és a negyedik évfolyam önerőből egy évben, 1926-ban jelent meg. A harmadik évfolyam nyomdaköltsége 500 példány mellett 4 176 500 korona volt, évi előfizetési díját már az új pénznemnek megfelelően 1 pengőben állapították meg. 1927-ben az ötödik évfolyam előfizetési díja már 1,50 pengő volt, s míg az 1928-ban napvilágot látott 6. évfolyam példányszáma és ára a tagok számára változatlan maradt, addig nem tagoknak az ár kétszeresét kellett fizetniük.

Mindezek után a folyóirat 7. kötetére hat évet kellett várni. Az első hét évfolyam tartalmilag változatos füzetei után kettő, egy-egy tanulmányt magában foglaló kötet megjelenése következett, melyek jelentőségét növeli, hogy a numizmatikának két olyan részterületével foglakoznak, melyek Magyarországon máig nem kerültek méltó feldolgozásra. A 8. kötet, mely Szentgáli Károly munkája, a bizánci pénztörténetről szól, s bevezetője mind a mai napig aktuális: „Valljuk be, hogy a numizmatika kelet-római ágával nem foglalkoznak sokan... Ismertetésük éppen az idegenkedés miatt fontos, hisz gyakori hazai leleteink és a közeli Balkánról hozzánk sodródó anyag miatt nem is mellőzhetjük.”

Bár tárgyévként a kiadványra 1940-t írtak, a 9. évfolyam 1941-ben jelent meg. Ennek megjegyzése csupán azért indokolt, mert az előző évfolyamoknál tárgyévnek mindig a megjelenés évét tekintették. Ez a kötet a Régi körmöcbányai személyi érmekkel foglalkozik, amelynek közzétételét azért is vélték fontosnak és különálló kötetre érdemesnek, mert Magyarország 1328 óta legfontosabb pénzverdéje a trianoni békeszerződések határozata értelmében Csehszlovákiához került. A békeszerződés pontjaiba való bele nem törődés a numizmatika területén a tudományág sajátos eszközeinek felhasználásával történt. Így kívánták felhívni a figyelmet a cseh és szlovák numizmatikusok azon törekvéseire, amelyek a történelem meghamisítására irányultak, illetve bizonyítani akarták az ezzel kapcsolatos állításaik valótlanságát. Erre azért volt szükség, mert ezen numizmatikusok a felvidéki verdék, többek között Körmöcbánya magyar vereteit kiadványaikban rendre elfelejtették közölni, vagy azokat saját veretekként értékelték.

A folyóirat 10. évfolyama, az első nagy periódust lezáró kötet, 1942-ben jelent meg. Szentgáli Károly, a kiadvány első 20 évében annak szerkesztője, az induláskor a megjelentetés szükségességének okai között azt is megjelölte, hogy megfelelő kézikönyv hiányában a gyűjtők tájékoztatásához segítséget kell nyújtani. Ennek a követelménynek az Az Érem maximálisan eleget tett. Az első tíz évfolyamban 68 cikk került az olvasó elé, amelyeknek tartalmi összetétele arányos képet mutat. Általános, bevezető és összefoglaló témával 11, antik pénztörténettel 12, magyar és erdélyi pénztörténettel 14, magyar éremművészettel 8 tanulmány foglalkozik. A magyar pénztörténettel szoros kapcsolatban lévő szlavón báni, valamint bécsi denárokról egy-egy összefoglalás jelent meg. A numizmatika segédtudományait egy-egy metrológiáról, címertani alapismeretekről és írásművészetről szóló cikk reprezentálja. Találhatóak még tanulmányok a hamisítás, az éremkészítés, valamint a numizmatikai anyag meghatározásakor szükséges minőség-minősítés kérdéseiről is. Nem feledkezett meg a szerkesztő a gyűjtéssel, gyűjteményépítéssel kapcsolatos gyakorlati tudnivalókról sem. Ezen kívül minden számban egy rövid közlemény foglalkozik a társulat életével, neves, elhalt gyűjtők életútjával, gyűjteményük bemutatásával, ezáltal forrásként szolgálva napjaink kutatásaihoz is.

Az első tíz évfolyamban 14 szerző működött közre. A megjelentetett 68 cikk több mint a felének, 38-nak Szentgáli Károly a szerzője, aki ezek egyharmadát Bakonyi, illetve Bölcskey álnéven, vagy Sz, illetve Sz. K. monogrammal írta. Volt olyan évfolyam is, mint például az 1936-ban megjelent, amelynek teljes egészében a szerkesztő a szerzője. A folyóirat 1942 és 1955 közötti kiadását a háborús évek, a szerkesztő halála és nem utolsó sorban a társulat életét végigkísérő gazdasági nehézségek akadályozták meg.

1955–1970

A folyóirat felújításának gondolata az 1955. április 14-én megtartott választmányi ülésen merült fel: „Legalább sokszorosított formában adjon ki a szakosztály a gyűjtők részére használható kézikönyvszerű füzeteket a régi Az Érem mintájára”. Ugyanez év június 16-án már meg is született a határozat az Az Érem folytatólagos kiadásáról évi egy, vagy fél ív terjedelemben, félévenkénti megjelenéssel, „Közlemények az éremgyűjtés köréből” alcímen. Az 1955-ben közreadott 11. évfolyamot háromtagú szerkesztőbizottság, Huszár Lajos, Király Ferenc és Pávó Elemér állították össze. „A cél változatlan... Nem új tudományos eredmények táplálása a cél, hanem az elért eredmények és tapasztalat népszerű összefogása és közlése”.

A folyóirat 1955 és 1970 között folyamatosan kiadásra került, kezdetben évi kettő, három, majd 1962-től négy füzetben. Ennek külön jellegzetessége, hogy az évfolyamszámozáson túl folyamatos sorszámozással, valamint kettős oldalszámozással is ellátták, így hangsúlyozva ki az összefüggő kézikönyv-jelleget. Király Ferenc — mint már a bevezetőben említettük — 1956-ban kivált a folyóirat szerkesztőségéből, így az ez évi számokat Huszár Lajos és Pávó Elemér szerkesztették. Az 1957. évi 6. számtól a szerkesztőbizottság harmadik tagja Kupa Mihály lett.

A társulat tagjainak nagyvonalúságát bizonyítja az 1959-ben, a kiadvány terjedelmében bekövetkezett változás. Eddig az időpontig ugyanis a folyóirat számonként 16 oldal terjedelemben jelent meg, ekkor azonban Szigeti István vállalta, hogy 8 oldal teljes nyomdaköltségét kifizeti, amennyiben az Az Érmet bővebb terjedelemben adják ki. Az 1959. október 15-i választmányi ülésen köszönettel elfogadták Szigeti István felajánlását, így a folyóirat a következő számtól 24 oldalon került az olvasókhoz. Mint fentebb már említettük, az 1955 és 1961 közötti időszakban a folyóirat minden anyagi segítség dacára váltakozó periodicitással jelent meg.

Kupa Mihály 1961-ben ismét felvetette a kiadvány nehézségeinek kérdését, és vállalta a folyóirat fellendítésére irányuló lépések megtételét. Az 1961. évi utolsó számban előfizetési felhívást tetetett közzé, így kívánván biztosítani a folyóirat kiadásának költségeit, valamint a gyakoribb megjelentetés feltételeit. „Abból a célból, hogy olvasóink a jövőben biztosan és folyamatosan hozzájussanak az Az Érem egymás után megjelenő számaihoz..., elhatároztuk, hogy bevezetjük az előfizetéses rendszert.„ A „Felhívás” hatása nem maradt el. A rendszer bevezetése megteremtette a kiadás alapjait, melynek köszönhetően 1962 és 1969 között negyedéves rendszerességgel megjelent a kiadvány.

Az 1962. évi 19. számban emlékeztek meg a folyóirat 40 éves múltjáról. Ebből az alkalomból megújították a programját is, melynek szükségességét az is indokolta, hogy rohamosan megnőtt a szakosztály tagjainak a száma, és így tovább differenciálódtak a vele szembeni elvárások is. Az új Mi célunkban már ezt olvashatjuk: „...sok új taggal szaporodtunk, ezek nagy része fiatal, akiket be kell vezetni a gyűjtés tudományába, ehhez pedig az út a tapasztaltak leíró érmészetén keresztül vezet. Ezt a nemes feladatot szolgálja az Az Érem minden sora.” Az 1962. évi 18. számot tekintették az 1955-ben újraindult Az Érem első kötete záró számának. „Mivel folytatásos cikkeink is egy olyan szakaszhoz értek, amelyeknél törés nélkül meg lehet állni, elhatároztuk, hogy az első kötetet lezárjuk, mely ezek szerint teljes egésznek tekinthető.” A kissé önkényesnek tűnő lezárást a kézikönyv-jelleg megtartásának igényével magyarázhatjuk, amelyet — ha áttekintjük a megjelent nyolc évfolyam tartalmi összetételét, láthatjuk, hogy — mindvégig próbáltak megőrizni. Az 1955 és 62 között megjelent évfolyamokban 20 szerző 135 cikket publikált, de tartalmi változatosságát tekintve ez a kötet messze elmarad a Szentgáli-féle Az Éremtől, s így az érdeklődők csekélyebb számánál érhetett csak célt. Mindmáig hasznosítható adattárként azonban szerzőknek és szerkesztőknek egyaránt sikerült maradandót alkotniuk.

A következő ötéves ciklus az 1963 és 1967 között megjelent évfolyamokat foglalja magában. A szerkesztők továbbra is Huszár Lajos, Kupa Mihály és Pávó Elemér voltak. Évente két dupla szám jelent meg folyamatosan, s ezekben újfent törekedtek a tartalmi változatosságra, ami által szembetűnően előtérbe került a folyóirat-jelleg. A megjelentetést továbbra is a tagság folyamatos adományai segítették. Egy évfolyam önköltségi ára ezidőtájt példányonként 8 Ft volt, egy számhoz a meglévő adatok alapján átlagosan 500 Ft hozzájárulást adtak.

Az 1967-ben megjelent 25. évfolyam 41–42. számig a folyóiratot még rotaprint eljárással készítették, a következő szám azonban már nyomdai sokszorosítással készült. Ez nem csak formájában, hanem céljaiban is új korszakot nyitott az Az Érem életében. Megszűnt az eddigi szerkesztőbizottság, a kiadvány ügyeit a főszerkesztő, a szerkesztő és egy mellettük dolgozó 10 tagú szerkesztőbizottság vette át. A főszerkesztő — ahogy ez évtől a szakosztály titkára is — Kupa Mihály, a szerkesztő Vadász György lett. Az ő feladata ekkor még elsősorban a szerkesztés technikai oldala volt. A szerkesztőbizottsági feladatok megosztására az egyes tárgykörök áttekintése céljából 10 kisebb munkacsoportot hoztak létre, amelyeknek vezetői a szerkesztőbizottsági tagok sorából kerültek ki, és melléjük rendelték a munkatársakat. Hivatásos numizmatikus a folyóirat szerkesztésében nem vett részt, kizárólag gyűjtői tevékenységet folytatók kaptak feladatot. Kupa Mihály ezt az 1968. július 14-én megtartott szerkesztőbizottsági ülésen így indokolta: „A gyűjtő-numizmatikusok ma már világviszonylatban is felveszik a versenyt a muzeológus-numizmatikusokkal, ami számszerűen is lemérhető az általuk kiadott szakmunkák, katalógusok, értekezések egybevetésével, különbség legfeljebb ott van, hogy jobban elmélyedve és részletesebben foglalkoznak egyes kérdésekkel, ami viszont hivatásukkal magyarázható. Többek között ezért is meg kell becsülni a numizmatika hangyaszorgalmú önkénteseit.” Ennek alapján a folyóirat lektori bizottságában sem kaphattak helyet az éremtannal hivatásszerűen foglalkozók, akik átfogóbb ismereteik révén segítséget nyújthattak volna a folyóirat színvonalának emelésében. Nem is szólva arról, hogy egy alig félszáz oldalas kiadvány szerkesztését több mint húsz állandó szerkesztő „munkatárs” nem tudja eredményesen megoldani. Így a 10 tagú szerkesztőbizottság munkáját végül mégis csak formálisnak tekinthetjük.

Kupa Mihály főszerkesztő Beköszöntő-jében a következőket írja: „Az Érem c. folyóiratunk megváltozott külsővel és céljainknak megfelelően átalakított belső tartalommal jelentkezik a jövőben évente négy számával minden tagtársunknál... Azt akarjuk elérni, hogy a legtávolabbi és numizmatikailag a legmostohább körülmények kötött élő Tagtársaink is idejében értesüljenek mindenről, ami az Éremtani Szakosztályban történik, ami jogaikat és kötelességeiket illeti és amik szükségesek ahhoz, hogy megfelelő szakismeretek birtokában a jövőben már nem mint a szakosztály mostohagyerekei és ezért kevés numizmatikai ismerettel bírók, hanem mint egyenrangú cseretársak kerüljenek szembe haladottabb vagy akár fővárosi gyűjtőtársaikkal is!” Méltánytalan rejtett bírálat volt ez a Magyar Numizmatikai Társulat, illetve az Éremtani Szakosztály ezt megelőző vezetőivel, munkatársaival és munkásságukkal szemben. Hová is jutottunk a Szentgáli-féle 1922-ben megjelent A mi célunktól és Szentgáli munkásságától?

Ebben a szellemben jelent meg a folyóirat éppen az ötvenedik számig, amikor is 1969-ben a szakosztály működésének, s így vezetőségének felfüggesztése következtében kiadása megszűnt. A folyóirat életének ez a korszaka itt gyakorlatilag lezárult, hiszen a következő periódus teljes fordulatot hozott egy új intézményhez, a Budapesti, majd Magyar Éremgyűjtők Egyesületéhez való átkerüléssel. Az újból önálló Magyar Numizmatikai Társulat 1970. május 20-án, az újjáalakuló közgyűlésen hozott határozatot a „kisebbik” folyóiratának átadásáról, egyrészt mert a Magyar Tudományos Akadémia által meghatározott új céljai következtében gyűjtői kérdésekkel nem foglalkozhatott, ez a kiadvány pedig elsősorban a gyűjtői munkásság elősegítését volt hivatott támogatni, másrészt anyagi megfontolásból is, mivel az akadémia csak a Numizmatikai Közlöny támogatását vállalta magára.

A folyóirat e mindmáig tartó korszaka elsősorban Vadász György, Rádóczy Gyula és Kőhegyi Mihály, majd jelenünkben Soós Ferenc érdemeinek köszönhetően — Pamlényi Ervin szavaival élve — „egyfelől a megőrzés és folytatás, másfelől az újrakezdés és magasabb szintre emelés” mozzanataival jellemezhető. „Az Érem a magyar gyűjtők lapja és hagyományaihoz híven mindenek előtt a magyar numizmatika köréből kívánja témáit meríteni. Emellett természetesen helyt kíván adni minden olyan témának is, amely általános gyűjtői, numizmatikai alapismereteket nyújt, illetve fejleszti azokat.” E célkitűzés megvalósulását bizonyítja a lap minden, a mai napig megjelent példánya, amelyeket tematikai változatosság, illetve az arányok mértéktartó, mértékadó megtartása jellemez.